1
A pápa, mint a katolikus egyház legfelsőbb vezetőjének tekintélye a Szentíráson és az egyház hagyományán alapul. A pápai tévedhetetlenség fogalma, ahogy azt a Katolikus Egyház Katekizmusa (CIC 891) tanítja, azt jelenti, hogy a pápa tévedhetetlen, amikor hit és erkölcs doktrínáit „ex cathedra” kihirdeti, vagyis amikor hivatalos minőségében az egyház legfőbb pásztoraként beszél. Ez a tévedhetetlenség a Szentlélek ajándéka, amely biztosítja, hogy a pápa az üdvösség alapvető kérdéseiben ne tévedjen. Az 1870-es I. Vatikáni Zsinatban a tévedhetetlenségi dogma meghatározása óta az ex cathedra tévedhetetlenséget hivatalosan kétszer használták: 1854-ben a Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának dogmájával és 1950-ben a Mária mennybemenetele dogmájával.
Ennek a tekintélynek a bibliai alapja a Máté evangéliumában található (Mt 16,18), ahol Jézus azt mondja Péternek: „Te Péter vagy, és erre a sziklára építem egyházamat.” Ez a rész kiemeli Péter egyedülálló szerepét az egyház alapjaként. A János evangéliumában (Jn 21,15-17) Jézus Péterre bízza a bárányainak legeltetését, megerősítve ezzel vezető szerepét a keresztény közösség felett.
A Jeruzsálemi Zsinaton (ApCsel 15,7-11) Péter ezt a vezetést gyakorolja, amikor úgy dönt, hogy a körülmetélés nem szükséges az üdvösséghez, ezzel mutatva hitbéli tanítása tekintélyét. A pápa tekintélyét a hagyomány is támogatja, ahogy azt Antiochiai Szent Ignác írásai mutatják, aki Róma egyházát „a szeretetet irányítónak” nevezi, valamint Szent Iréneusz Lyonból, aki azt állítja, hogy „legkiválóbb eredete” miatt „az egész egyháznak, vagyis a hívőknek mindenhol,” egyet kell érteniük a római egyházzal, mivel „mindig megőrizte az apostoloktól eredő hagyományt.”
Így a pápa hit és erkölcs kérdéseiben való tekintélye és központi szerepe az egyházban bibliailag és hagyományosan is megalapozott, amelyet az egyház korai tanúságtétele és e tekintély folyamatos gyakorlása erősít meg az évszázadok során.
