A katolikus egyházban a papok házasságkötésének tiltása évszázados hagyományokon alapul, amelyek teológiai, történelmi és spirituális alapelveken nyugszanak. A papsági cölibátus gyakorlata, bár nem dogma, egy egyházi fegyelem, amely Istennek és a közösség szolgálatának kizárólagos elkötelezettségére való hívást jelképezi, Jézus Krisztus saját példájából ihletve.
A cölibátus élet lehetővé teszi a pap számára, hogy teljes mértékben elköteleződjön a missziója mellett. A házasság elutasításával a pap szimbolizálja teljes áldozatát az Úr és az egyház iránt, így inkább képes válaszolni a hívők lelki és pásztori szükségleteire. Ez az elkötelezettség nemcsak a tevékenységének megkönnyítését célozza, hanem kifejezi Isten országába iránti feloszthatatlan szeretetét és radikális hűségét is.
A Bibliában Szent Pál az első Korinthusiakhoz írt levelében érvel, hogy a cölibátus nagyobb szabadságot biztosít a "Uram dolgaira" való összpontosításra (1 Korinthusiak 7,32-35), anélkül, hogy a családi élet elvonja a figyelmet. Ez a szabadság tükröződik a pásztori gyakorlatban, ahol a pap hajlandóbb felelősséget vállalni a közösség javára. Máté 19,12-ben Jézus szintén a mennyei ország miatt néhány ember önkéntes cölibátusát javasolja, amelyet a katolikus egyház megfelelő idealának tart azok számára, akik a papsági szolgálatot űzik.
A katolikus klérus cölibátusban való élete a IV. századra nyúlik vissza, de a Latran II. Zsinatban, 1139-ben hivatalos kötelezővé tette a papok számára a cölibátust. Ez a szabály megszilárdította a papsági szolgálat Krisztus önmagának kiterjesztéseként való életét, aki cölibátusban élt és Isten dicsőségére szentelte magát.
Az egyház a cölibátust a papok teljes és radikális áldozatának konkrét jeleként tekinti, akiknek "in persona Christi" élniük kell, azaz Krisztus személyében, tanúskodva Isten országának valóságáról.
A cölibátus választása a halhatatlan élet előrevetítésének is tekinthető. Jézus Máté 22,30-ban említi, hogy a feltámadásban "sem házasodnak, sem feleséget nem vesznek", utalva arra a hívásra, hogy mindenki Istennel való egységre törekszik, amely meghaladja a földi kötődéseket. Így a papsági cölibátus ennek az eszkatológiai ideálnak az kifejezése, ahol a pap élete Istenhez való örök közösség előképévé válik.
Fontos azonban megjegyezni, hogy ez a fegyelem nem mindenhol érvényes. A keleti katolikus egyházban házas férfiak lehetnek pappok, bár a cölibátus kötelező a püspökök számára. Ez a sokszínűség azt mutatja, hogy bár az egyház a cölibátust Istennek való elkötelezettség fontos jelének tartja, elismeri az házas férfiak hozzájárulását is a papsághoz.
A cölibátus tehát egy különleges választás és hívás, amely lehetővé teszi a pap számára, hogy teljes mértékben tanúskodjon Isten országához fűződő szeretetéről és elkötelezettségéről. Ez a hívás, bár megterhelő, áldásként tekinthető az egyház és a társadalom számára, ahol a pap teljes elkötelezettségével Isten szeretetét és az örök élet reményét testesíti meg.
A cölibátus lehetővé teszi a pap számára, hogy kizárólagosan Istennel és az egyházzal foglalkozzon, és elérhető legyen a hívők lelki szükségletei számára. Jézus és Szent Pál tanításainak (1 Korinthusiak 7,32-35) ihletésével a cölibátus megkönnyíti a teljes elkötelezettséget a pásztori misszió mellett.
A cölibátus jele annak, hogy a pap Krisztussal azonosul, aki cölibátusban élt. Így a papok "in persona Christi" élni hívottak, ami a teljes áldozatot és a megoszthatatlan szeretetet Isten országáért szimbolizálja.
Jézus kijelentette, hogy a feltámadásban "sem házasodnak, sem feleséget nem vesznek" (Máté 22,30). A cölibátus ezt a jövőbeli valóságot előrevetíti, tükrözve az Istennel való teljes közösség hívását, ahol a pap élete Isten országára mutat.
1 Korinthusiak 7,32-35 - Szent Pál a cölibátus fontosságáról Isten szolgálatában.
Máté 19,12 - Jézus a mennyei ország miatt cölibátus életet választók számára beszél.
Máté 22,30 - Jézus említi, hogy a feltámadásban nincs házasság, jelezve az örök élet hívását.
CIC 1579
